Nehéz a dolga a játékiparnak, ha hiteles filmátiratot kell készíteni

Persze ez nem minden esetben igaz, az viszont tény, hogy a legtöbb hősködés a filmek játékkörnyezetbe való áthelyezése esetén nem igazán úgy sül el, ahogyan azt elvárná a nagyközönség, vagy akár maguk a kiadók is. Vegyünk egy klasszikus, alapvetően víziószerű megjelenítésre kiélezett, fantáziavilágba megálmodott klasszikus sztorit, jelen esetben az Alice Csodaországban történetét.

Önmagában filmre vinni is nagy feladat, történt is már próbálkozás erre, ám a legújabb, Tim Burton filmrendező által megálmodott körítés elnyerheti minden ínyenc, és kevésbé vitriolos beállítottságú filmrajongó tetszését. Persze kedvelni Burtont nagy adag exibicionizmus kell, vagy legalább annak (részbeni) elfogadása. Elég az hozzá, hogy szerény véleményem szerint a film nagyszerűre sikeredett, de hát ez ugye ízlés kérdése.

Az viszont, hogy mennyire sikerült jól a mozi átültetése a monitorokra, mindjárt kiderül! Adva vagyon egy húsz éves leányzó, Alice, aki visszatér Csodaországba, amelyet csúnyán elpusztítottak. Feladata régi, jó barátainak segíteni, és rögös kalandokon át eljutni a végkifejletig. A világ, hasonlóan a filmhez karizmatikus és hangulatos egyben, ugyanakkor borzasztó bizarr és szürrealista. Ez nagyban tükröződik a színábrázolásban, a helyszínek kidolgozásában, és magában a zenében is. Alapjában véve a műfaj akció-kaland, ilyet már sokfelé, sok alkalommal láttunk, úgyhogy e téren sok meglepetés aligha érhet minket. Létezik itt is klasszikus egyjátékos mód, de lehetőség nyílik közös, multiplayer játékra is.

A PC-s és a Wii-s verzióban öt különféle karaktert próbálhatunk sorra: közülük például a nyúl óriási csapkodásokkal tudja érvényesíteni titkos tartalékait, az egér kung-fu téren arat, míg a macska fő erőssége a láthatatlanná válási képesség. Az előbb említettük a színeket, nos, ez a vonal folyamatosan végigkíséri a játékost az egész sztori folyamán: többek közt ha egy tárggyal akarunk kapcsolatba lépni, például felvenni, vagy széttörni, a pályák bizonyos részei különféle színárnyalatokat vesznek fel, pulzálva, jelezvén célunk közelségét. Ez nagyon ötletes, és főként egyedi, eddig nem nagyon alkalmazott megoldás.

A harcrendszer klasszikusnak mondható, mozdulat-kombinációkra épülő feladategyüttes. Viszont itt rögvest előtűnik egy eléggé kellemetlen hiba, s ez nem más, mint a kameramozgás. Néha, bizonyos szituációkban teljesen lehetetlen szögeket vesz fel a nézet, s ez bizony a játékélmény rovására mehet, nem egyszer. Sok fejtörővel találkozhatunk, ezek klasszikus puzzle-k. A játék legjobb részeit ezek a logikai feladványok képezik, ezek nagyon szerethetők, és viszonylag könnyen megoldhatók, fiatalabb korosztály részére is.

Összesen tizenöt szinten kell végigtornásznunk magunkat, hogy aztán elérjük a végkifejlet helyszínét, a gonosz királynő kastélyát, ahol aztán végleg leszámolhatunk az üldözött, gonosz elemekkel. Közben természetesen a legkülönbözőbb kreatúrákkal találkozhatunk és harcolhatunk is, persze jelentősen nélkülözve a nyers és tömör, öncélú erőszakot. Amolyan mesébe illően, néhol minden komolyságot nélkülözve. A hangok teljesen rendben vannak, effektek és zenék terén is. Utóbbi külön dícséretet érdemel, hiszen az eredeti film soundtrack-je köszön vissza, néha-néha áthangszerelt formában.

A Disney kínosan ügyelt a játékverziónál is arra, hogy minden muzsika az adott hangulatnak megfelelően legyen megálmodva, s mindenképp hordozza magában a helyszínek beállítottságának mondanivalóját. Egyedi élmény tehát az Alice in Wonderland, s ezek után már nem csak mozivásznon. Mindenki, aki előnyben részesíti a kissé elvont elemekkel operáló képi megjelenítésekre épített világot, bátran fogyassza el ezt is. Legyen felnőtt, vagy gyerek egyaránt az illető: biztosan egy csodaországban fogja érezni magát, pár órácska játék erejéig.

Forrás: hirado.hu/Wiedermann Károly